Dobszai Jenő: A kézilabda a mindenem!

A 71 éves mester párás tekintettel vette át az elismerést, és arra gondolhatott, vajon fiaiból mikor áll össze a cívisvárosban az egykori Debreceni Dózsa utód csapata.

Nem vagyok tősgyökeres debreceni. Baranyában, Siklóson születtem, felsőfokú tanulmányaimat Szombathelyen fejeztem be, és '77-ben kerültem a Hajdúságba. Két évet tanítottam a Bocskai Általános Iskolában, mellette a Debreceni Sportiskolában edzősködtem. Később dolgoztam testnevelési és sport főelőadóként, de segítettem a honvédelmi és KRESZ munka koordinálásában is. Óriási lehetőség volt, amikor az új rendszerű diákolimpiák lebonyolításában is részt vehettem.

Pedagógusként hogyan látja ma, az akkori helyzetet?

Nem szeretnék belebonyolódni a mostani tanári helyzetbe. Mások voltak a lehetőségeink, arra kellett koncentrálni. Tíz évig igazgatóhelyettes voltam a Kazinczyban, az sem volt piskóta. Ekkor lett a mi sulink igazi kézilabda fellegvár. Talán ez motiválta a szakembereket, hogy 2015-ben rám bízzák a Debreceni Sportcentrum-Sportiskola fiú kézilabda szakosztályát. Sikeresnek mondott évek vannak mögöttem, csapataim - közkeletű kifejezéssel élve - állandóan harcban álltak az arany érmekért, és általában be is gyűjtötték a srácok a legnemesebb fémeket.

Van Önben némi nosztalgia, legalábbis ezt hallom ki a hangjából.

Hogyne lenne! Végig éltem a nagy siker sorozatot a hetvenes években a város férfi kézilabda életében. Az én korosztályom még üvöltve szurkolt az egykori salakos Vörös Meteor pályán. Ez már nincs meg, a helyén az Aranybika mögött társasház áll. Tucatnyi csapat volt akkor a bajnokságokban, akik Debrecent képviselték. Mondok egy nevet: Tiba Imre. Nagy darab, óriási átlövő volt. Ott ontotta a gólokat. Aztán hetvenévesen még játszott a megyei bajnokikon. Aztán a Vörös Hadsereg utcán, ez napjainkban a Piac utca, a volt Omnia presszó udvarán a bontakozó Dózsa ontotta a gólokat. Ott volt fiatal ifista Süvöltős, Nánási Pali, meg a többiek. Olyan közönség volt, hogy az ellenfelek féltek idejönni. Emlékszem, a Vasas akkori edzőjének, Faludinak meg is gyűlt a baja a publikummal. Akkor sértődött meg Debrecenre. Amikor szövetségi kapitány lett, nem akarta a válogatottba tenni a világ legjobb átlövőjét, Varga Pistát.

Igaz, hogy a szabaddobás specialista fiának Ön volt az edzője?

Szó szerint. De apuka árnyékában nehéz volt hasonló sikereket elérni.

A Hajós-díjat életmű elismerésként fogja fel?

Ezen még nem gondolkoztam. Tény, jól esik, hogy rám esett a választás. Ebben a sportágban sok nagyszerű edző volt és van a városban. Többen is ott állhattak volna mellettem.

Lehet még tervezni, vannak megvalósítandó vágyai?

Szeretném megérni, hogy a teltházas Főnix Arénában NB I-es férfi csapat dobálja a gólokat a Veszprémnek vagy a Szegednek. Ehhez azonban úgy vélem örökéletűnek kellene lennem. Bár sohase mondd, hogy soha! Kiegyensúlyozottak a viszonyok, csak a pénzek nem. És ez baj.

Melyik tanítványára a legbüszkébb?

Mindet szerettem. De Juhász Ádám az más. Jelenleg a portugál Benfica kézise. Még csak 27 éves, 46-szor öltötte magára a címeres mezt, szép jövő előtt áll. Mint ahogy két 18 éves, városunkbeli srác is kopogtat a válogatott kapuján. Most az ifjúsági elit tagjai. Zalai Balázs és Kathy Sándor a mi, az én neveltem.

Az imént az örök életet említette. Ilyen optimista? Azért kérdezem, mert ez a céltudatosság, a mindent átható nevelés, a fiatalok körében nagyon népszerűvé tették Önt.

Hívjon fel harminc vagy negyven év múlva, és válaszolok. Természetesen egy debreceni első osztályú férfi kézilabda meccs szünetében.

W.Gy.

Fotó: dehir.hu